Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek – de egy családi meghívásnak tettem eleget, ezért utólagosan ezt a fórumot választottam, hogy elmondjam a véleményemet.
Az említett könyv az első, amit a sok megpróbáltatást átélt írónőtől olvastam, s valószínűleg nem az utolsó. A téma elég nehéz, nyomasztó- egy olyan lány életét írja le, aki pici korától szülői szeretet, gondoskodás nélkül él. Családban nő fel, de mégis család nélkül, erőszakos környezetben. Apja számára csak a fiú a gyerek, a lány akkor ér valamit, ha szép.
Nehéz elhinnem, hogy a mai felvilágosult világban létezik ilyen.
Szentesi Éva olykor nyers stílusa nagyban hozzájárult, hogy a regény szinte az elejétől a végéig nyomasztóan hatott rám, ennyi “szeretetlenséget”, érzelemmentességet szerencsére a való életben soha nem tapasztaltam. Itt is bizonyosságot nyer az, mennyire fontos az ember életében az, amit otthonról hoz, amiben szocializálódik.
A főhősnő, Mari, bármennyire is más életet szeretne, mint az édesanyjáé, végül ugyanabban a cipőben találja magát. Képtelen a szeretetre, saját gyermekét is- minden érzelem nélkül-elhagyja. Szinte menekül a nyugodt, boldog-(nak tűnő) élethelyzetekből, lehet az szegénység vagy gazdagság, képtelen megállapodni.
A sok negatív gondolat és nyers kifejezésmód ellenére szinte nem tudtam a könyvet letenni. Bevallom, más stílus, zsáner közelebb áll hozzám, de érdeklődve vártam, mivé “forrja ki magát” a regény.
A végére volt egy kis hiányérzetem, de legalább Mari édesanyjával történt utolsó beszélgetéséből megtudta, miért nem szerette őt soha, miért nem lehetett közöttük anya- lánya kapcsolat.
Elnézést, ha kicsit hosszúra sikeredett a bejegyzés, remélem, sikerült egy picit hozzátennem a találkozó gondolatmenetéhez.
Lívia Pintes recenziója
Köszönjük!